|
Témaindító hozzászólás
|
2009.12.04. 21:21 - |
A Volgán klán tábora. A világító gombákról könnyen felismerhető. |
[21-2] [1-1]
Claudandus erőtlenül, de felállt. Sonjanak sok energiába tellett megmozdítani a kandúrt, de végérvényesen mozgásra bírta a lilabundás macskát. - Az... Emberekhez? - kérdezte megrökönyödve. - Nincsen jó tapasztalatom velük. Sok hír járja az erdőkben, hogy rengeteg mai harcos került utcára, csak mert a gazdájuk eltaszította őket maguktól. Bár, ami engem illett... Egy macska legyen öntörvényű. Fogja meg magának az ennivalót, és ha kell éhezzen. - fejét büszkén magasba emelte, hogy bebizonyítsa inkább magának, mintsam a kandúrnak, mennyire öntörvényű és értékes vadász is. Ismert pár házimacskát régről, illetve pár harcost, akik elszöktek otthonról. Megvetette mindig is az összesett. ~ Lusta, tohonya, ingyenélő az összes ~ gondolta magában. De, amit Claudandus mondott megzavarta. - Odaveszne pár, micsoda? - kérdezte nagyokat pislogva, majd egy kis ösvényre vezette a sérült macskát. ~ Az erdőn keresztül lesz a leggyorsabb, de kockázatos... Ha bajba kerülnénk, majd mentem a bőrömet. Ez csak a természetes kiválasztódás rendje. Az erős életben marad, a gyenge pedig elhull.~
|
 A másikat láthatólag meglepte az, hogy hozzáért. Vélhetőleg kényelmetlenül érzi magát Claudandus közelében, amit mégjobban igazol azzal, hogy kíván minél előbb megszabadulni tőle. Ez a hozzáállás viszont mélységesen megviseli a kandúrt és elszomorítja. Leveszi róla a mancsát és lelombozva visszahúzza, tekintetét magaelé fordítja és bambulni kezd a semmibe. De a következő, amire feleszmél, az az, hogy a másik felajánja neki a segítségét, továbbra igyekszik is felsegíteni őt a földről. A kandúr persze játsza picit a nehezen kaphatót, de igyekszik nem rájátszani. Bár lassan könnyen feltűnhet Sonjának, hogy valami sántít.
- Az erdő jó ötlet, bár lehet... az embereknél jobb dolgom lenne. Ellátják a sérüléseimet...mármint, jobban. Aztán vigyáznak rám, amíg felépülök. De, ha oda is veszne pár... nem lenne kár értük, nemde? - néz rá mosolyogva a nőstényre. |
Sonjat váratlanul érte a másik macska érintése. Száját még mindig elborította a gyógygomba kesernyés íze, és kicsit fakó hanggal, de lágyan válaszolt a sebesültnek. - Bárhogyis. Ha itt maradsz, csak bajt hozol mindkettőnkre. - duruzsolta, majd körbejárta Claudandust. A lilabundás macska jóval nagyobb volt az aprótermetű nősténynél, de nem tűnt nehéznek. - Talán segíthetek, hogy eljuss legalább az erdőig. Ott rengeteg barlang van, könnyű elrejtőzni. - Sonja dúsbudáját a sebesült oldalához fúrta, majd támaszt adott a remegő tappancsokon álló Claudandusnak. Amennyiben a kandúr visszarogy a földre, újra megpróbálkozik az előbb felvázolt procedúrával.
|
Egy nagyot sóhajtott, miközben lehunyta szemeit, mielőtt még válaszolt volna a másik mondandójára és kérdésére.
- Nem tudok hova menekülni, mert mindenhol megtalál. – közölte meglepően nyugodt és kellemes hangon a helyzetekhez képest. Ezzel a hanggal akár el is mehetett volna esti mesét felolvasni egy alomnyi elmezavaros árvának. Mielőtt még folytatta volna, Sonja odaért hozzá és gombával lekezelte a sérüléseit. Claudandus felszisszent, vélhetőleg őszintén és zavartan nézte a gombanedvvel borított bundáját. Kicsit még el is fintorgott, de hamar túltette magát ezen és Sonja felé fordult. Amennyiben karnyújtásnyi távolságra volt tőle, akkor mancsával még meg is érintette a másik mellső lábát, és úgy nézett a másik szemébe.
- Nem hagyhatsz magamra. Én… egy sima macska vagyok. De te… - méri végig a másikat. – Tudom, hogy benned valami több rejlik. Szükségem van rád. Legalább egy kis időre. – néz rá elkeseredetten, talán picit túlságosan is ragaszkodva a másikhoz. |
Sonja ismét beleszimatolt a levegőbe. Nem érzett más macskát, vagy élőlényt a közelben, de tapasztalatból tudja, hogy ez nem azt jelenti, hogy nincs itt senki. Óvatosan megszaglászta Claudandus sebeit, amik az erős vérzés miatt szépen kitisztultak. - Nos, elfertőződni már nem fognak. - mondta, miközben a kandúrt borító karmolások felé biccentet. - Viszont nem maradhatsz itt... - tekintetét ismét végig hordozta a környéken. - A friss vért messziről megérzik, el kell tűnnöd innen. - sziszegte fogai között. - Mennyire tudsz járni? - kérdezte, miközben elosont egy gyanúsan világító gombához. Undorodva szájába vette a senem növény, senem állat tönkjét, majd egy határozott mozdulattal kitépte a földből. Sonja a termőtestből felszínre kerülő váladékot, óvatosan a vergődő Claudandus sebeire csepegtette, majd prüszkölve kiköpte a gombát.
|
A nőstény kisvártatva csak megérkezett ahhoz a bokorhoz, amelyben Claudandus vívott élethalál harcot saját magával. Bár sejtette, hogy a lányt nem olyan fából faragták, aki azonnal ott terem, ahol baj van, de azért egy pillanat erejéig elbizonytalanodott, hogy esetleg elrémítette prédáját és az nemes egyszerűséggel kereket oldott. De mikor már hagyta volna abba halálsikolyait, akkor meghallotta a közeledő settenkedő lépteket.
Sonja, amint feldolgozta az elé terülő látványt, ami abból állt, hogy a lila macska saját vérében fuldokolva vergődött és révetegen nézett a semmibe, egy egyszerű kérdést intézett a kandúrnak. Ő, pár hevesebb inhalálás után csak folytatta értelmetlen kántálását.
- Engem… akart. Most még… velem kezd…. aztán…aztán…nem végez…. nem hagyja abba…amíg nem…nem... végez….velünk. |
Hatalmas puffanás, majd a távolból egy hollócsorda repült a magasba, hatalmas kárrogások közepette. Sonja ijedtében ugrott egyet, majd kínlódó nyávogásra lett figyelmes. Halkan közelebb osont a vergődő állathoz, de egy percig nem lankadt a figyelme. A keserves jajveszékelés egyre hangosodott, miközben közeledett egy lustán mozgó bokorhoz. Orra hevesen járt, tüdejét elöntötte a friss vérszag. Már egyáltalán nem érezte magát határozatlannak, úgy tűnik, a Volgán klánban eltöltött évek nem voltak hiába valóak. De ahelyett, hogy szemtől szembe találkozott volna ellenfelével, inkább megkerülte a susnyást, és hátulról közelítette meg a szerencsétlenkedő macskát. Kék szemei villogtak a félhomályban, majd arcát óvatosan kidugta két bokor közül. A szeme elé táruló látvány nem döbbentette meg. Egy szerencsétlnül tekergő, lilás szőrme préselte ki magából a már-már túlvilági hangokat. Sonja körbepillantott, majd közelebb merészkedett a sérülthöz. - Mi történt? - kérdezte határozottan, miközben próbálta feltérképezni a környéket.
|
Meglepődve tapasztalja, hogy a másik sokkal inkább rémülten kezeli a „barátságos közeledését”, mintsem agresszívan, de ez nem kifejezetten zavarja Claudandust, sőt sokkal jobban élvezi. Mikor a nőstény bátortalanul felteszi a szinte költőinek ható kérdést, akkor a kandúr hangos puffanással nekivágódik a földnek, majd fogával és karmaival próbálja minél látványosabban megsérteni magát. A kényes és fájdalmas procedúrát követően kétségbeesetten felnyávog, mintha csak nyúznák, majd artikuláltabban üvölti a következőt: - Ne, ne, ne! Segítség! Valaki!? Hall valaki? |
Sonja moccani sem mert. Füleit erőteljesen hegyezve igyekezett kivenni, merről jöhetett az előbbi zaj. Mint ex volgán klán tag, kijött már a gyakorlatból. Elszokott az itteni erdők halottságától, és ez a nyomasztó üres csend kiszárította a száját. Végig pásztázott a megtépázott bokrokon, és egy pillanatra úgy vélte, két zöld pont figyeli az elszáradt levelek mögül. Fejét megrázta, de mire tekintetét visszaemelte az előbbi helyre, a fények eltűntek. ~ Talán... csak képzelődöm?~ tette fel a kérdést magának. A táborban lévő fluoreszkáló gombáktól, mindig is rázta a hideg. Mintha megannyi szempár figyelni őt az avarból, és csak arra várnának, mikor tesz egy rossz lépést. Mikor botlik meg a saját mancsában, és a legkiszolgáltatottabb pillanatában, felfalják a zölden csillogó szempárok tulajdonosai. Gerincén végig futott az ismerős hideg érzés, és hátán felborzolódott a szőr. - Valaki van itt...? - suttogta a csendbe, válaszra nem várva. Puha fehér mancsaiból óvatlan kibújtak hegyes karmai, izmai megfeszültek, ugrásra készen várta, hogy valami történjen.
|
A Sonja által hallott ágroppanás egy másik macskától volt hallható. Claudandus lilás bundáját elnyelte a tábor sötétsége, de szemei élénken csillogtak, amelyet, ha Sonja szemfüles, hamar kiszúrhat a bokrok közül. A kandúr látta, amint a másik macska egy pillanatra összerezzen, vagy ha más nem, a pupillái gyors összeszűkülését, így egy kaján mosolyt varázsol arcára és halk kuncogással kísérve lépteit elindul,de nem a másik felé. Gondolja, játszik egy kicsit vele. Próbált takarásban maradni, és úgy kőrözni a nőstény körül, s minduntalan halkan kuncorászik a helyzeten. |
Puha léptek zaja verte fel a táborra ült csendet. A fák korhadó törzsei között egy apró testű macska árnyéka tűnt fel. Kecsesen osont bokortól bokorig, de néha megtorpant. Apró fejét a magasba emelte és mélyet szippantott a levegőbe. Akaratlanul elfintorodott. Aki járt már a Volgán klán területén, jól ismeri ezt a szagot. Az ázott, rothadó levelek keveredtek az avarban szikkadó csontok bűzével. A pusztulás szaga folytogatta az idegenek torkát, de macskánk ismerős volt a környéken. Lábait ismét indulásra késztette és füleit hegyezve lopakodott a tábor területén. Valakit, vagy valamit kereshetett, de mégsem akart feltűnést kelteni. A kicsit távolabb egy ág reccsenése zavarta meg Sonjat. Szíve hirtelen hevesebben kezdett verni, és testét elöntötte az adrenalin. Pillanatokon belül lehet az életéért fog küzdeni, de akár egy régi barát szívmelengető fogadtatásában részesülhet.
|
- Jaj, de keménykedsz, szőrpamacs! - mondta szárnyait csapkodva. - Menj csak az édes Sombrádhoz és panaszold el neki, hogy milyen rossz voltam! - mondta, majd a levegőbe ugrott. - Szánalmas... - morogta, majd köpött egyet. - Szánalmas vagy és semmirekellő! - morogta. - Majd még találkozunk... sajnos... - mondta, azzal elrepült. // folyt. ködfalka//
|
Luna nem is figyelt:- Szerintem fogdbe ugró bolha!-*mondta, és a körmeit kezdte piszkálni.
 |
- Koulema és a másik kém intészkednek ez ellen és Sombra azt parancsolta, hogy maradjak itt, s mikor látom visszajönni valamelyik rangombelit, akkor váltsunk! - mondta, ami teljesen igaz volt. - Te mondod, Miss Nagysegg! Egy sima fafejű róka simán összetévesztené a fejedet a seggeddel, s a fejedet kefélné meg! - mondta, s száján megjelent egy vigyor. - Különbenis, bennem van valami egyedi! Te meg hogy nézel ki? Egy sima hályas macska! - mondta, miközben elfojtott némi röhögést.
|
- Egyépként nem tudom mit kolbászolsz itt amikor a többi falkában kéne kémkedned, hogy mit terveznek ellenünk. Meg akarnak támadni és? Erősebbek vagyunk, és többen. Ezt mindenki tudja.-*mondta, és a sértésre ezt válaszolta:- Ha én így néznék ki zacskót húznék a fejemre, és neki mennék egyszer kétszer a falnak...ja te megtetted, bocs azt hittem, hogy ez a természetes gyönyöröd.
|
- Pontosan, fején találtad a szöget... - morogta a tábort kémleve. - Tudod én nem csak ülök és dagasztom a hájas seggem, hanem figyelem a területünket, nehogy legyen valaki olyan hülye és megtámad minket! - mondta.
|
- Látom, majd kiugrasz a bőrödből, hogy láthatsz.-*mondta gúnyosdan, és leugrott a fárol. Mancsai halkan értek földett, és kecsesen kíhúzta magát. Illedelmes állat volt, de azért nem tisztelt senkit, csak a nagy vezért, Barátai pont ezért nem voltak.
|
Niebla ala hetykén üdvözölte a nőstényt. - Á, Luna... szevasz... - mondta monoton hangon, majd kinyújtóztatta szárnyait - mint a pinytyőkék :3
|
Egy kék szempár csillant meg a bokrok közül, farkas szemet nézve a sárga szempárral. Luna volt az és felugrott a fa egyik ágára. Tekintete szúros volt, amíg megnem ismerte az alakott:- Niebla ala! Szia!
|
Egy fa ágán két sárga szem csillogott. Nem ez most kivételesen nem én vagyok, hanem egy gotto XD Niebla ala volt az, a kém.
|
[21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
