|
Témaindító hozzászólás
|
2009.08.05. 14:39 - |
A Holt vízesés víze nagyon hideg. Azért hívják így, mert a holtakkal itt lehet kapcsolatba lépni. |
[205-186] [185-166] [165-146] [145-126] [125-106] [105-86] [85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
A hím fölényesen tekintett a nőstényre, hogy az végre elismerte az ötletét, majd a "feleslegessé vált" pulcsira tekintett.
- Hát, szerintem pici lesz rám, de mindenesetre elteszem az inventorymba. - felelte vigyorogva, majd a fejével a nőstényhez hajolt és a szájával elvette a pulcsit.
- Na, menjünk, te sütimániás. - mondta a szellemi képességével, teljesen érthetően, anélkül, hogy meg kellett volna mozdítania a száját, majd elindult előre, eltávolodva a vízeséstől.
 // folyt. emberek területei, falu // |
Makime szúrosan a hímre pillantott, majd beleegyezően felsóhajtott és kibújt a rózsaszín ruhadarabból.
- Rendben, most van egy felesleges pulóverem, amit nem tudok hova tenni. -mormogta, majd csíntalan mosollyal folytatta. - Ha csak te fel nem veszed, azt hiszem nem jutunk el a várva várt sütimhez.- Makime szemei ismét kitágultak a süti szóra és ajkai is vészesen remegni kezdtek. - A sütim. - motyogta, majd gyomra hangosan üdvözölte a társaságot.
 |
A hím egy pillanat erejéig zavart fejet vágott, majd hamarosan nevetésben tört ki, de hamar szájához kapta a mancsát és lassan átváltott kuncogásba.
- Honey, mi rókák vagyunk, ha le is vennéd a pulcsid, nem lennél "pucér". Hiszen nálunk ez a természetes. - mondta vigyorogva, majd nézte, amint Makime csökönyösen inkább felhajtja az ujját és csípőjét rázva elindul előre, de nem jut sokkal tovább, mint eleve, ugyanis újra orra bukik. A hím odasiet hozzá, s pillanatok alatt felsegíti.
- Biztos nem veszed le?
|
- Azt akarod, hogy pucéran flangáljak?!- kérdezte mindegy egyes szót megnyomva, majd feltűrte a pulcsija ujját. - Talán így már jobb lesz. - mormogta, majd felszeget fejjel, elhaladt a hím mellett rá sem figyelve. Miután kedvese orra előtt ringó csípővel elbaktatott, a pulcsi ujja legyűrődött és a nőstény orra bukott. Szitkozódva felállt, s mint, ha mi sem történt volna hátrapillantott.
- Akkor vezetsz? - kérdezte mézes-mázas hangon, hogy az imént történt balesetet megnemtörténtnek nyilvánítsák.
|
A szellem nem is gondolta volna, hogy kedvesére ilyen hatással lesz ez az ártatlan móka, majd miután az aggódó nősténytől megkapta a szeretetáramlatot, amit persze a hím örömmel fogadott és a kislány megkérte, hogy akkor vezesse a hím kihúzta magát és tett pár lépést előre, de hirtelen hátralesett a nőstényre is, aki a pulcsijában botorkált. A hím leült egy sóhajtás kíséretében, miközben a fákat kémleli.
- Nem lenne egyszerűbb anélkül a pulcsi nélkül? - kérdezi kedvességgel a hangjában, ugyanakkor egy csipetnyi utasítás is kivehető belőle.
|
Makimének elakadt a lélegzete, mikor kedvese halványulni kezdett, majd a hím várva várt reakciója sem maradt el. A nőstény Heladas nyakába ugrott, és csökhalmazzal látta el, annak holtsápadt szőrét.
- Köszönöm,köszönöm.- szajkózta akárcsak egy arapapagáj, majd a fölre érkezve a hím vélt testéhez simult. - Mutasd az utat. - mondta.
A nőstény igyekezett a hím tempójához igazodni bár ez elég nehéznek bizonyult, hiszen Heladas nem csak nagyobbakat tud lépni, de ő még nem is olyan szerencsétlen, hogy megbotoljon egy kavicsban.
- Ne lassíts miattam! - morogta.
Bár többszöri orra bukások és *censored*ekkel tarkított utazásuk igen csak szórakoztató volt, lassan megérkeztek a kiszemelt célhoz. Legalábbis Makime ezt gyanította a hím lépés lassításából.
|
Hirtelen Makime megtorpant előtte és kétségbeesett és pityergéshez közeli arccal bámult a szellemre, aki e arcot látva egyszerre mosolyodott el és szorította meg valami a szívét. Na meg persze egy apró csalódottság is átsuhant rajta, de megpróbált neki nem túl nagy jelentőséget fordítani. Nem bírt így a nőstényre nézni és gyorsan mellé kocogott. Egy pillanat erejéig elgondolkodott, majd a vállára helyezte a mancsát.
- Ne aggódj egy pillanatig se, édes, amíg engem látsz. - mondta, és, hogy nyomatékosítsa szavait, hirtelen halványulni kezdett, de hamar visszavette a rendes formáját.
- Csak vicceltem, gyere, az emberek is szoktak ilyeneket enni, hátha szerezhetünk tőlük sütit. - mondta a nősténynek, majd várta annak a reagálását.
|
Makime kicsit döcögősen ugyan, de valamiféle futás formátumú mozgásállapotot vett fel. Fejében megformálta az elképzelt édesség körvonalait, a cukormáztól elázott negédes, undorító süteményt, amit csakis kizárólag anno az angyelek voltak képesek cukormérgezés nélkül megenni. A nőstény sóvárogva gondolt a koleszterin bombára, majd megtorpant. - De hiszen már nincs is Angel falka. - mondta lebiggyesztette ajkakkal, majd leült a földre. - Így hogy fogok sütit enni? - kérdezte remegő hangon és pupillája vagy háromszorosára nőtt. Szeme vészesen csillogni kezdett, úgy tekintett élete szerelmére. - Hogyan? -ismételte a kérdést heves szipogások közepette.
|
A hím pár pillanat erejéig némán néz maga elé, majd vigyorogva felkapja a fejét és egyetértően bólint.
- Igazad van, édes, jobb, ha most elfelejtjük kicsit ezt a dolgot. Amíg nem tudok meg többet, addig nem is tehetek semmit érted, mármint a bosszút illetően. - teszi hozzá gyorsan, majd az elrohanó kis nőstény után néz olyan vadító tekintettel.
- Ezután a maraton után nem is csodálkozom, hogy éhes vagy, menjünk, keressünk valami édeset, amivel jóllakhatsz. - mondta, majd elindult Makimé után.
|
Makime bólintott, majd felsóhajtott. Kínosnak érezte, hogy nem emlékszik semmire, végül is... Milyen dolog már az, hogy megmenekülsz a halál karmai közül, és mikor visszatérsz a civilizációba mindössze csak annyira emlékszel, hogy majd összecsináltad magad a félelemtől? A kellemesen cirógató mancs formában összeállt gyöngyház fényű közeg selymes érintésétől a nőstény megborzongott. - Ha majd minden kitisztult, természetesen személyleírást is kapsz, de egyelőre foglalkozzunk mással. - mondta, majd fáradt ámde mérhetetlenül kedves mosollyal a számára oly' fontos személy felé fordult. - Nem vagy éhes? - kérdezte, majd a választ meg sem várva közbe kotyogott. - Úgy ennék valami finom édeset. - sóhajtotta, s bohókás vigyorral az arcán szemöldökeit emelgette. - If you know what I mean.
|
Rövid pillanat erejéig némán néztek egymásra, csupán a háttérben halkan felcsendült a romantikus és agyonnyálazott zene, ami a filmekben elmaradhatatlan. Heladas fülét a hang irányába fordította és lopva oldalra is pillantott, mikor megérezte kedvese puha és meleg ajkait az arcán, ahogy szőrébe fúródik. Ha élt volna bizonyára leírhatatlan melegség járta volna át testét, de mivel jelen pillanatban teste se volt, így ez nem valósulhatott meg.
Miután már Makime leült, elkezdett jobban koncentrálni, hogy mi is történhetett vele. Heladas a nőstény vállára tette a mancsát.
- Pihenj kicsit, még a sokk alatt állhatsz. Bízom abban, hogy amint kipihened magad és kitisztul a fejed, minden eszedbe fog jutni. Persze... - kezd a mondatba, majd a mosoly az arcán egy csöppet bizonytalanabbá válik, de azért folytatja. - nem lehetett kellemes, így talán jobb nem felhánytorgatni, de azért, bármit is tett veled az a két alak, meg fogom bosszulni! Már amennyiben tudsz nekem egy leírást adni róluk... - mondta és gyöngéden megcirógatta az arcát.
|
Makime már felkészült magában a száján kicsúszó káromkodások rengetegének elfojtására, de csodával határos módon feje nem csókolózott a földdel, mint, ahogy remélte. Szemeit óvatosan tárogatta, s sűrű pilláin keresztül a két vörösen izzó szempárra figyelt, aki megmentette egy újabb eséstől.
- Köszönöm. - mormogta, fülig pirulva, majd egy óvatlan pillanatban hála csókot nyomot megmentője orcájára. // Csak úgy dúl bennem a költőiség. ·^·// - Nem is tudom, hogyan tudtam onnan idáig eljutni. Legutóbb gyalog, alig bírtam, most meg futva... - mormogta, majd homlok ráncolva próbált visszaemlékezni az elmúlt pár óra alatt leforgott eseményekre, de az a sűrű köd, ami ellepte az agyát, nem engedte felfedni az igazat, hanem konokul ott leledzett az emlékek rengetege előtt és összefont karokkal az Istennek sem mozdult volna meg.
|
Nagyon, nagyon sokáig várt arra, hogy a nőstény végül kinyögjön valamit. A csöndben csupán a nőstény tekintetét fürkészte, hátha abból ki tud szűrni valamit, de annak annyira ködös tekintete volt, hogy a szemszínén kívül más adatot nem szerezhetett meg. Ekkor felocsúdott, mert rájött, még mindig nem kapott választ, így illedelmesen köhécselt egyet. De az is lehet, hogy a környék párás levegője kapirgálta a torkát. Mindenesetre ez sikeresnek bizonyult, mert a másik visszatért az élők sorába és méltóztatott válaszolni.
Heladas nem lett ettől okosabb, majd nemsokára kifejtette jobban Makime a helyzetet. A szellem bólintott egyet, hogy tudomásul vette a hallottakat.
~ Zombik, ki is nézem belőlük. De, ha ketten voltak, miért hagyták futni Makimet? ~ filózott magában, majd észrevette, hogy kedvese megindul és rosszul lép. A hím nem volt rest és odaugrott hozzá és mielőtt még a lány eltanyázott volna a földön Heladas megragadta a derekánál és megtartotta a levegőben.
- Mire is mennél nélkülem. - mondta, miközben egy mosoly átsuhant az arcán. Segített a lánynak, hogy újra egyensúlyba kerüljön, majd gyengéden megnyomta a vállát, hogy üljön le szépen.
- Pihenned kéne kicsit. Ha a Ködfalkától futottál egész idáig, akkor... igazán szükséged lenne rá. - mondta komoly hangvétellel.
|
Makime megköszörülte a torkát, majd szóra nyitotta száját //alliteráció dummy//, de gyorsan be is csukta azt. Mit is mondhatna neki? Valójában ő sem emlékszik pontosan arra, hogy mi történt. Hosszú ideg lehetett csöndben, legalábbis Heladas köhécseléséből erre következtetett, majd felsóhajtott és őszinte aggodalommal nézett a szellemre. - Én, ne...Nem tudom. - nyögte ki végül. Heladas látszólag nem erre az informáió szegény válaszra számított. - Egyszer csak, nem tudom jött két alak, és... Elvittek valahova, én nem tudom... Valahol a Ködfalka tájékán lehettünk, aztán, én... Ne....Nem tudom. Annyira emlékszem, csupán, hogy idefutottam. Másra nem. - motyogta nagy komolyan, majd erőt véve magán felállt, és arébb ment a vízeséstől, hogy a felreppenő cseppek, ne mossák hátát, ám a rajta lévő (csini ~_~) pulcsi egyik hosszú ujja rátekeredett a lábára, így a könnyed, ám vonzó járásból, egy hatalmas zakózás lett. Hát, ilyen az élet.
|
A nőstény már-már az állapotával ellentétes állítással próbálta megnyugtatni (! eléggé komikus, nem? ) a szellemet, hogy ugyan, túl sokat aggódsz, Íny, tudok vigyázni magamra, majd a nőstény elvonaglott a vízeséshez, hogy gyorsan egy kevés vizet vehessen magához. A szellem követte és leült mellé, miközben nézte, ahogy élete szerelme furcsa gyorsasággal viszi magába a vizet. Miközben az ivott alaposabban végigmérte társát, majd várt addig, míg az be nem fejezte műveletét.
- Makime drágám - kezdte komolyan, miközben a nőstény haját megigazította - , kérlek áruld el, mi történt. Bántottak? - nézett a szemébe a hím, a sajátja teljesen őszinte aggodalmat sugározva.
|
Makime kétségbe esetten rohant el a Ködfalkából. A testében felgyüremlett adrenalin akkora löketet adott a kis nősténynek, hogy ép ésszel fel sem tudta fogni, hogyan tudott elsprintelni a holt vízesésig. Oldala már vészesen szúrt, és ahogy közelebb ért a csobogó víztömeghez, egy gyöngyház színű lidérc derengett fel előtte, mély, búgó hangján elvarázsolva az exangelt.
- Heladas. - suttogta megkönnyebbülten Makime. Csak most kezdte el igazán érezni, hogy mennyire elfáradt. Nyelve a szájpadlásához ragadt, annyira kiszáradt és jelenlegi pillanatban a pislogás is megerőltető dolog volt számára. Lassan összeszedte magát, és zöld szemeit Heladas vörösen izzó tekintetébe fúrta. - Csak történt egy kis balesett. - mormogta rekedten és a vízhez bicegett. Hosszú percekig néma csend ülepedett közéjük, csak a nőstény lefetyelése, a vízesés zúgása és a tücskök éjjeli muzsikája (magyaránt elég sok minden) nem hagyta a semmiben lebegni a némaságot. Miután Makime úgy gondolta, hogy elég vizet vitt be a szervezetébe a szellem felé fordult. Megtépázva, összevissza álló szőrzettel és emellett remegő mancsokkal próbálta elhitetni a számára oly' kedves személlyel, hogy nem történt semmi? Hát, ez a hazugság eléggé sántított.
|
A holtak vízesésénél megint egy itt ragadt lélek járt, akit csupán egy személy láncolt továbbra is a földre. Azért az egy nőstényért még halála után is megtett bármit. A szellem, ahogy épp a vízesés előtt állt, s nézte a csobogó vizet, pont erre a nőstényre gondolt, arra, hogy a nőstény tényleg az ő élete. Ekkor felkapta a fejét, mert mancsdobogást és lihegést hallott. Egy pillanat alatt láthatatlanná tette magát, nehogy bárki kelletlen észrevegye őt, majd válla felett hátrapillantott az érkező egyénre. Amint kirajzolódtak előtte a jövevény körvonalai, örömében rögtön láthatóvá tette magát és odarohant Makiméhez. Az örömáradat annyira leterítette, hogy megnyikkanni se bírt, csupán hozzádugta a fejét az apró nőstényhez.
- Hiányoztál... - suttogta végül, majd elemelte a fejét. - Mi történt veled? - kérdezte továbbra is halkan. Mély hangjával akár képes lehetett arra is, hogy az egész erdőt lenyugtassa és megbékítse, de jelen pillanatban csak a nőstényre volt hatással... remélhetőleg.
|
Scourge még mindig gyilkolni akart,ebből kifolyólag idejött.Mivel nem kistermetű macska volt,hanem ilyen róka nagyságú,nem csoda hogy elesett Silverben.-Te bolhás dög!-acsarogta,majd bele nyomta a vízbe.Egy ideig a róka a víz alatt bugyborékolt majd többé már nem...A hullát ott hagyta.Silvert fokozatosan sodorta a víz,majd végül örökre elnyelték a habok,s lelke minden gondja megszűnt,s már az angyalok édes dalait hallotta,s már nem érzett semmi fájdalmat...//El//
 |
-Hát sosincs szerencsém.-mondta lehajtott fejjel,és csak járkált a vízesés partján,lábait csak vonzolta maga után |
Tormenta egy darabig még nézte a hímet, majd fejét elfordította, s a susnyás felé fordult. Sóhajtott egyet, majd elindult a végtelen ismeretlen felé...
 // Tormenta el //
|
[205-186] [185-166] [165-146] [145-126] [125-106] [105-86] [85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
